Csokonai

Takács Eszter

2010. június 1.

Csokonai – felvilágosodás eszméi és stílusirányzatai Csokonai ódáiban.

Csokonai egy felvilágosult író volt az 1700-1800as években. Rendkívül sok stílusirányzatot ötvözött műveiben, megtalálhatók ugyanis a barokk hagyományának elemei, a klasszcizmus, a manierizmus, az olasz rokokó, az anakreóni dalok vidám életérzése, a francia felvilágosodás és ezen belül a rousseau-i szentimentalizmus. A stílus is egészen a fesztelen, barátitól a pajzánon át a bölcs filozofálásig, a népiességig minden megtalálható.

Ezek megjelenése konkrétan az ódáiban a következők:

Tanult ódái a Konstancinápoly és Az estve. Mindkettő a felvilágosodás szellemében íródott, a Konstancinápoly elsősorban a Voltaire-féle antiklerikalizmus, míg Az estve a Rousseau-i idillikus természetfelfogást, a civilizáció romboló hatását fejti ki. Mindkettő alkalmazza a tipikusan klasszicista pittúra és sententia módszerét. (Pittúra: elsősorban természethez, emberekhez kapcsolódó leírás; sententia: antik bölcsességek részletező kifejtése a retorika szabályai szerint)

A Konstantinápoly pittúrával indul: térben egyre közelítve bemutatja nekünk a Kelet városait, színes leírással, komolysággal, majd miután elérkeztünk Konstancinápolyba, hirtelen a szultán intim terébe jutunk, a stílus is csintalanná, kissé pajzánná válik (pl. „dráma-bibliothéka” „szemfül heréltek”). Ezután ismét kijutunk a szabadba, ahol ámulattal írja le a templomok óriás méretét. Ez azonban a következő szerkezeti egységhez érve filozófiai általánosításba csap át, erős egyház-kritika következik, vallási fanatizmus elítélése. A rousseau-i gondolatok kifejtődnek: a vallás ellent mond a józan észnek, elnyomja a természet törvényeit, a Paradicsommal hitegetve minket egészen elembertelenít. Elutasítja a vallási fanatizmust, a babonát. Az egyház el van veszve a részletekben, szőrszálhasogató, nem a valódi hittel törődik. A múltat, a rousseau-i idilli múltat keresi, az ősállapotot, mikor „még állott a természet örök építménye”. Ez a filozófia (az eszményített rousseau-i ősközösség-elmélet) megtalálható Az estvében is: a mű eleje még csupán az alkonyat természeti gyönyörűségének bemutatása történik meg mind vizuális (színek), mind hangzási (nóta, kisírja, hangicsál, bömböl), mind illati (mennyei illat, fűszerszámozott) elemekkel, de már előre utal a lényegre: ez csak egy menedék az embernek, a világ valójában nem ilyen, csak egy kicsiny darabkája, amit még meghagyott az ember természetként. A gyönyörű leírás hirtelen fordul át a kontrasztjába: jön az éjszaka, a teljes sötét, ijesztő, félelmetes, harmóniából diszharmonikus világ: ez az emberek világa, ilyen lett azért, mert az emberek megszűntették az ősi egyenlőséget. A rousseau-i magántulajdon-elmélet jelenik meg, miszerint minden rossz kezdete a magántulajdon megjelenése volt, az emberi társadalom megjelent és romlottá vált, az egyenlőtlenség miatt nincs szabadság sem. Az ember eredendően jó lenne, de mégse élvezheti az „alkonyati szépséget”, mert „zárbéklyót vert” saját tulajdon kezére. Megjelenik a felvilágosult eszmékre az igény: szabadság, testvériség, egyenlőség, hogy a törvények ne kiszolgáltassanak az államnak hanem a nép jólétét szolgálják. Elvileg mindenkinek joga van egy részlethez a világból, mégse kapja meg mindenki, és a tudatlanság mint sötét éjszaka borul ránk.

A befejezés mindkét ódában valamiféle vigaszt próbál nyújtani. A Konstancinápolyban egy nagyon optimista apokaliptikus világmegváltást vár az író, eljön majd a Természet örök törvénye, mindenki egyenlő és boldog lesz – valamikor a késői századokban. Az estve már nem ilyen optimista: nem mondja, hogy a jövő jobb lesz, de egy kis fényt hagy az éjszakában: van maradványa a szép természetnek, egy kevés „arany holdvilág”, egy kevés „édes erdei hangzás”, és ez itt nekünk, az embereknek az utolsó mentsvárunk. Nincs több remény, mert az ember nem képes szabadulni önnön csapdájából, a helytelen társadalomba szerveződéstől.