Berzsenyi elégiái

Takács Eszter

2010. június 1. (10.)

Létértelmezés Berzsenyi elégiáiban – tartalom

Ki volt Berzsenyi

Elégia def.

Múlandóság, idő gyors múlása, végzet, kiégett lélek

Közelítő tél

Logikus, ellentétek, auditív, múlt elvesztésének fájdalma (antikvitás), természettel időmúlás, általánosítás, lélekleírás, első aszklepiadészi versszak, 3 kis aszk és egy glükoni sor.

Levéltöredék barátnémhoz

Episztolának indult, létösszegző vers, reális helyzetkép, ábrándozás, kanóc, elmúlás, jelképek

 (Búcsúzás Kemenes-Aljától)

 Elégikus óda: Osztályrészem

Kikötés nehéz folyamata, odüsszeia, költészet=haza, csak nyugtatgatás, kiszolgáltatottság, végzet, fiatal és felnőtt különbsége

Horác

            Horáchoz hasonlít (Thaliarchushoz, Liciunius Murénához), helyzetértékelés és tanács, reménytelen (tettetés), patak, nyíl

ÖSSZEFOGNI!!

Létértelmezés Berzsenyi elégiáiban – Bő vázlat, ami aztán esszébe fut át… :P

Berzsenyi: 1700-800as évek Hetyke; iskolában már túlkoros, nem tud beilleszkedni, elszökik, katonaságból is, deákságból is, apjával rossz viszony, nagybátyjával Niklán él, fiatal, együgyű feleség: Dukai Takács Zsuzsanna -> Sömjénbe megy, kiváló gazda lesz

            Kettős személyiség: nemes és éjjelente költő, nagyon magányos, befelé forduló, erős ellentétek, Horatiusi életformát akarja (sztoikus, megfontolt, arany középút, józanság, harmonia, klasszicista egyensúly ó örökösen csak sóvárog erre, nyugtalan-> romantika-szerű, főként azt megelőző szentimentalizmus.

Kis János fedezi föl, Kazinczyival levelezés.

            Sok gond a gazdasággal, boldogtalanság=> költői válság, búskomorság, elszigeteltség

            Kölcsey: kritika-> 8 évig csak műveli magát a jó válaszért

            Tanulmányok, Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Elégia: Fájdalmat, csalódást, gyászt megéneklő, bánatos hangulatú lírai költemény; Berzsenyinél: múlandóságról, lélek kiégéséről szóló siralomáradat, a monotónia és az elszigeteltség elviselhetetlensége.

Búcsúzás Kemenes Aljától: szerelemről mond le

Közelítő tél: természettel érzékelteti az időmúlást (leíró szakasz), aztán a saját elvesztett ifjúságát (általános), majd visszautalással rájövünk h az egész csak róla szól (lelki tájleírás)

Levéltöredék: leírja milyen neki egy nap vége, de az egész átvitt értelmű (mi más…?), létösszegző vers. Elsőször reális helyzetképet mutat, majd ábrándozással a múlt dicsőítése és elvesztésén való sajnálkozás jön ellentétekkel, majd ismét egy egészet összefogó utolsó szakasz jön: életsorsát összegző jelkép volt az egész este

Osztályrészem: elégikus óda; kikötésről szól. Horáciusiés antik filozófia, de valójában ez csak illúzió, csak sóvárog rá, a költészet mindent jóvá tesz, mellette bármilyen rossz jöhet; horatiusi lezárás: emelkedett, őszinte rajongás a múzsának

Összefoglalva/ avagy az esszé (! Nem teljes, bele kell írni az életrajzot!!)

Mind a Közelítő telet, mind a Levéltöredéket három szakaszra bonthatjuk. Az első szakasz minden esetben egy leírás, egy-egy képet tár elénk: a Közelítő télben ez a természetnek a leírása, a tél vagy ősz beköszöntését írja le, az elmúlt szép múltra való utalással. Ezt a jelenetet azonban nem úgy írja le, hogy a most következő rosszat részletezi, hanem un. negatív festéssel leírja, hogy mi az, amit elveszít („nem búg a gerlice” „a csermely violás völgye nem illatoz”, „nem mosolyog gerezd”, „nemrég öröm víg dala harsogott”.). ezzel még erősebben be tudja mutatni a veszteséget, hiszen megjelenik a szemünk előtt az, ami többet már nem lehet a miénk. Az antikvitást mint idillikus múltat fogja fel, ezért sok az antik szóval találkozhatunk, mint például: labyeinth, zephyr, symphonia. Ezek a vers egészében megmaradnak, mindvégig emlékeztetve minket az antikvitás szépségének elvesztésére.

A Levéltöredékben ez a leírás a költő valós esti óráit festi le. Bár az első versszakban visszautasítja a válaszadást a „barátnéjának”, valójában pont ezzel a tagadással írja le a választ: távol a vígasságtól ő egyedül, mint egy testi-lelki magányban ül a diófa alatt, majd mikor a családja („cselédim”) nyugovóra térnek, ő a saját világába, ábrándjaiba merül.

Ekkor jön a következő szakasz, az ifjúság elvesztését, a lelki kiégést és az idő visszafordíthatatlan, gyors múlását leíró rész. A közelítő télben például: „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül”, „minden csak jelenés, minden ég alatt, mint kis nefelejcs, enyész”. Úgy érzi, nem használta ki eléggé az örökké elvesztett fiatalságát („koszorú bimbaja elvirít”: még nem is nyúlt ki teljesen, még nem élt eleget („még alig illetem egy-két zsenge virágait, még alig ízleli nektárját ajkam”), de máris itt a vége. Nem is várhatja, hogy „új tavasza legyen”, hiszen a múltat nem lehet visszahozni, „nem hozhatja fel több kikelet soha”. Nem is elsősorban a haláltól fél, hanem az élet sivárságától, a lélek kiégettségétől.

A Levéltöredékben a lelki kiégést nem is annyira az idő múlásával, inkább a két külön életének szöges ellentétben állását fejezi ki, minthogy nappal gazda, egy fiatal nemes, míg éjjelente egy lelki öregedéssel küzdő, mélabús és magányos költő. Leírja ábrándozását, előtűnnek az „élete eltűnt örömei”.  

Végül az utolsó szakasszal mintegy párhuzamot emelve az előző versszakokkal az „este” fogalmat az egész életre terjeszti ki, fény derül az eddig rejtett szimbólumokra, mint a „kanóc (azaz parázs) pislákoló lángja” mint a múló szerelem jelképe, vagy az őszibogár búsongó zümmögése mint a „bús melankólia szomorú nótája”. Egyedül van, csak a költészet és a múló szerelem van már csak mellette.

A közelítő télben ez a vers összefoglalás az utolsó két versszakban található meg, amikor visszautal a vers előző részeibe, és közben elmúlt fiatalságát siratja, ezzel rádöbbentve az olvasót, hogy még az első, leíró rész sem volt egy szimpla tájkép az idő múlásra asszociáltatva, hanem az egész a saját lelkének a „tájképe”. 

Az Osztályrészemben már módszert alkalmaz az idő múlásának, a lélek elsivárosodásának leírására: a felnövést mint kikötés egy viharos tengerből való kikötést írja le. Ez a szituáció emlékeztethet minket az Odüsszeiára, miben a veszélyes, elhagyatott bolyongás a fiatalkornak, és a rég várt hazatérés a biztonságos otthonba pedig a felnövést szimbolizálja. Valójában viszont sokkal több áll ennek a hátterében, összetettebb érzelmek bújnak meg a „partra szállottam” kép mögött: a kikötés nem csak „békét” ad, nem csak egy hívogató öl, hanem egy „elzárt hely”, kötöttséggel és felelősséggel, és főként az unalom, a sivárság lehetőségével: minden megnyugszik, megfontoltnak kell lenni és higgadtnak, ám ezzel az izgalmas, mozgalmas fiatalkort veszíti el. Nem lehet biztos benne, hogy valóban jól döntött-e, viszont már nincs lehetőség a változtatásra. A mű a boldogság megelégedést akarja sugallni nekünk, de ez csak látszat, valójában csak győzködi magát, nincs birtokában az imitálni próbált sztoikus, horáciusi nyugalomnak. Le kell mondjon „tündérképekről”, el kell fogadnia a sorsát. A 3. versszakban leírja, mennyi mindene van, úgy tesz, mintha ennyivel elégedett lenne, viszont az utolsó sorban a kérdés „kérjek-e többet?” magába foglalja a választ, minthogy igen, többet akar, ennyi nem elég.

A mű végét Horácius verseihez hasonlóan a költészet dicsőítésével zárja le: minden nehézségben és jólétben a boldogsága csak a költészetnek a függvénye („csak te légy velem, te szelíd Camoena…. S a vadon tájék kiderült virány lesz!”)

Mindhárom mű tehát a lelki fiatalság elvesztését fájlalja. Mindhárom műben sok szimbólum figyelhető meg, az Osztályrészemben és a Közelgő télben gyakori az antik szóhasználat (charybdis, tíburi, camoena, labyrinth, symphonia stb.). Szimbólum például a tenger, mint szabad választási lehetőségek, a teljes élet előttünk levése az Osztályrészemben, míg a Közelgő télben a tavasz/nyár jelképez hasonlót, szebb világot. A Levéltöredékben ez a „képzelet égi álma”.

A költészet mind az Osztályrészemben, mint a Levéltöredékben mint utolsó virrasztó, hűséges barát jelenik meg, ki ha jelen van az élet is boldog marad.

Maguk a címek is fontos jelentéssel bírnak: az Osztályrészem azt fejezi ki, hogy ezt a sorsot nem ő választotta magának, egyszerűen csak ez jutott neki és ebbe kell beletörődnie. A Levéltöredék egy barátnémhoz talán azt jelezheti, hogy ez a mű nem is egy elégiának, hanem egy epigrammának, költői levélnek indult, csak a költő már nem volt képes nem a lelki fájdalmáról írni (-.-)… A Közelítő tél pedig egyértelműen a tavasz/nyár, azaz a fiatalság végét jelenti.

Mindegyik mű mélabús, fájdalmas, lemondásokkal teli elégia.